Kirakják a fát

         "Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék, menekülnék, hasáb a vállamon. A kisgyerek, ki voltam, mégis él még." A lírai én visszaemlékszik azokra az időkre, amikor kisgyerekként lopnia kellett a fát, felidézi a környezetet, majd elkapja a félelemérzet, amit a gyerekkori emlék váltott ki belőle. Még mindig rossz érzést tud belőle előhozni, felnőtt korára is maradandó nyomot hagyott benne.

        "Tőletek féltem, kemény emberek, ti fadobálók, akiket csodáltam? Most mint lopott fát, viszlek titeket ez otthontalan, csupa-csősz világban." Ráeszmél, hogy akiktől akkor félt, akikre egykor felnézett, mára már nem jelentenek rá veszélyt, viszont egy örök emlék marad, ezekkel az emlékekkel, a múltjával él tovább felnőtt életére és magával hordozza őket, mint egykor a lopott fát.

        

        Minden embernek van olyan emléke, amire nem szeretne többet gondolni, vagy már elfelejtette, de megeshet, hogy egyes tárgyakra vagy esetleg emberekre nézve hirtelen eszükbe jutnak ezek az emlékek, amitől rossz érzés fogja őket el, de ilyen pillanatok által lehet túlesni és megbékélni a rossz eseményekkel, esetenként ez lehet fordítva sikerül és egy elfelejthetelen örök rossz érzést fog okozni, ami végig kísér minket az útunkon.